M.: – Mikor döntötted el, hogy divattervezéssel szeretnél foglalkozni?

Dóra: – Mókás történet, ugyanis én azok közé tartozom a szakmában (és mi vagyunk kevesebben), akik nem 3 éves koruktól vágytak erre, pedig, mint tudjuk, ez is olyan foglalkozás, mint a balerina vagy a tűzoltó. 🙂 Gyermekként nem igazán érdekelt, mi van rajtam, és tinédzser-koromban sem fogott meg különösebben, hogy melyik celeb mit visel. Mondhatjuk, hogy érdekes véletlenek sora az, hogy ma ott vagyok, ahol. 15-18 éves koromban érte el csúcspontját Budapesten az a musical-örület, ami azt hiszem, a mai napig tart, ekkor mi szinte minden hétvégénket az Operettszínházban töltöttük barátnőimmel. 
Több közülük álmodozott arról, hogy musicalszínész lesz, de én reálisan láttam saját képességeimet, így ezzel kapcsolatban az álmok szintjén maradtam. Persze, ez még nem tudott kirángatni a színházak varázslatos világából, és egyik este, kezemben egy műsorfüzettel, beléptem anyukámhoz, ráböktem a díszlet-és jelmeztervező stáblistára, és feltettem a kérdést: “Ilyet lehet tanulni?”Ez volt az a pillanat. Persze, még kalandos út vezetett a divattervezésig. A mai napig imádom a musicalaket, és egyik legnagyobb példaképem Kentaur, de el sem tudom képzelni, hogy színházban dolgozzak.

M.: – Hogyan jutottál el a musicalektől a gyerekruhákig?


Dóra: – A ModArt Budapest francia típusú főiskolára jártam otthon, és azt kell mondjam, mindent kihoztak belőlünk, amit csak lehetett. A 3 év folyamán persze a női divatra fordítottuk a legtöbb figyelmet, de második évtől gyerek-, tinédzser-m és férfi-divattal kapcsolatos feladatokat is kaptunk. Mielőtt elkezdtük a gyerek-kollekció tervezését, én abban az álomban éltem, hogy egy báli ruhánál nincs szebb, izgalmasabb, de a feladat végére valahogy átértékelődtek bennem a dolgok… Sokkal könnyedebben ment, és a végeredményre én is büszke voltam, másoknak is tetszett. Mint már említettem, alapvetően racionálisnak tartom a gondolkodásom, és ezt egy haute couture kollekcióval nem lehet hosszú távon összeegyeztetni, ám a kisgyerekekével annál inkább. 
Rengeteg szabálynak kell megfelelnie ezeknek az apró ruhadaraboknak, figyelni kell a kényelemre, biztonságra, így nem lehet formailag annyira elszállni. Ez sokaknak nehézségéket okoz, nekem pedig nagyon tetszik benne. Az embernek kis részletekben és mintákban kell kiélnie tervezői kreativitását, fantáziáját, és én ezt nagyon élvezem!!

M.: – Jelenleg Párizsban tanulsz. Mennyiben más ott az oktatás, mint hazánkban?


Dóra: – A legnagyobb könnyebbség azt hiszem, az, hogy itt sokkal könnyebben találja meg az ember az alapanyagokat és talán az ihletet is. Itt nem feltétlenül csak a legjobb minőségű anyagokra gondolok, vagy arra az érzésre, hogy az ember egy híres városban lakik Eiffel-toronnyal, hanem a divat, mint szakma és életmód, ott van a mindennapokban, elmész egy újságárushoz, és egyszerűen nem tudsz választani a rengeteg divatlap közül. Ez itthon nincs így meg, legalábbis sajnos nem ilyen minőségben és mennyiségben. 
Mivel én otthon is francia tanmenetű iskolában tanultam, és jelenlegi intézményem  ennek folytatása, a Mod’Art International de Paris, ilyen értelemben nem tudok igazi különbségekről beszélni. 
Pozitívum talán még, hogy itt nem igazán művészetnek veszik ezt a szakmát, hanem – szakmának. Így sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a marketing és pénzügyi részére, itthon ez azt hiszem, igen nagy hiányosság.
Hiába tudnak gyönyörűen rajzolni és varrni az otthoniak, ha senki sem tanítja meg őket, hogyan kell egy terméket felépíteni és eladni. Az itteni szakdolgozatunknak teljes egészében a gyártás és árusítás a témája. 
Van sajnos negatívum is, bár általánosítani nem akarok, de a párizsiak elég távolságtartóak, és már így, húszévesen is konkurenciaként méregetik egymást, amit én azért is furcsállok, mert mindannyiunknak annyira más a stílusa, hogy szerintem sosem leszünk egymásnak igazi konkurencia. 

M.: -Szakdolgozatod gyermekruhákról szól. Összefoglalnád röviden az alapkoncepciód?


Dóra: – Mint említettem is, ez az utolsó év a gyártatásról szól. A feladatunk az, hogy egy képzeletbeli cég (nyilván, amit szeretnénk majd alapítani) 2013-as business plan-jét készítsük el, létező gyárak árajánlataival. 
Kemény munka, és sokan nem is vesznek komolyan, hiszen csak tanulók vagyunk, de azt hiszem, ezt igazán csak így, gyakorlatban lehet megtanulni. 
Az én márkám a Petit Atelier névre hallgat, és otthoni ruhákat készít elsősorban nagyvárosi gyerkőcöknek – pizsamákat, hálózsákokat, pólókat, köntösöket… A formák kényelmi szempontok miatt nem túl bonyolultak, ezért dobom fel őket színes varrással, vidám színekkel és mintákkal. 

M.: – Ha jól tudom, a terveket nem kell mindenképpen kivitelezni. Ha hazajössz, pár kedvenc darabot azért megvalósítasz majd?


Dóra:– Elsőre azt mondanám, hogy nem, hiszen mire hazamegyek, már nem lesz aktuális az a trend-irányzat, ami alapján a tervek elkészültek. Persze ez a gyerekek esetében sokkal kevésbé mérvadó, viszont a diploma témája tömeggyártásra tervezett kollekció, költséges lenne belőle egy-egy, egyedinek szánt darabot kivitelezni. Ettől függetlenül persze, gondolkozom rajta, hiszen én is szeretem kézzelfoghatóan látni a végeredményt!

M.: – Milyen terveid vannak a jövőben, diploma után?


Dóra: – Jó kérdés, sajnos nap mint nap fel kell tegyem magamnak is. 🙂 Hosszú távon szeretném megvalósítani a saját márkámat, de sajnos ehhez, mint tudjuk, olyan stabil anyagi háttér kell, amivel egy friss diplomás a legritkább esetben rendelkezik. A héten szerencsére kaptam egy munka-ajánlatot annál a cégnél, ahol gyakorlatomat töltöttem, szeretnék, ha diploma után, akár távmunkában, visszamennék hozzájuk dolgozni. Ez kiváló lehetőség, és ha sikerül megállapodnunk a részletekben, akkor egy darabig biztosan vállalom. A cég egyébként luxus kisbaba-ruhákat gyárt, születéstől 12 hónapos korig, kizárólag kasmírból. Mivel a főnököm nem divattervezést tanult, hanem pénzügyet végzett, az alkotómunkát szinte kizárólag rámhagyja, így kivételes a helyzetem olyan gyakornokként, aki azt csinálja, amit igazán szeretne. 🙂 Remélem, a későbbiekben is így megtalál a lehetőség, a szerencse.