Azt hiszem, sok anyukának jelent kihívást, mit csináljon
két rendkívül izgága kisgyerekkel, amikor a hőmérő
higanyszála negyven fok körül kóvályog, és nincs a
közelben olyan békés kis strand, ahol nyugodtan lehetne
különösebb izgalom nélkül a pöttöm ugróegereket a sekély
vizű medencébe ereszteni.
 |
| Lady Charles Spencer, 1766 – www.oilpaintinghk.com |
Az én anyukám ezt a feladatot igen leleményesen
oldotta meg – többször is a Kiscelli Múzeumban kötöttünk ki,
mivel ott kellemesen hideg volt, a jólelkű teremőr-nénik
szemet hunytak a kőpadlón hempergés fölött, némi
szökőkút-vízzel lehetett pacsálni az udvarban, engem pedig
már akkor is órákra lekötött, hogy az akkor még
lakószobáknak berendezett emeleti tárlatot nézegessem.
Egyszerűen lenyűgözött, magába szippantott a sok míves
régi holmi, és a selyemruhás hölgyek képe a falon-
meséket találtam ki róluk, elképzelt rokonságokat,
ki kit szerethetett, és persze, hogy nekem, mint képzelt
kishúgnak, milyen csodás életem volt ebben a budai kastélyban. 🙂
Persze, a dolog fantáziatartalma és a ráfordított idő
ma már némiképp kevesebb, de még most is
nagyon szeretem ezt a játékot – egy-egy megragadóbb
asszonyportré előtt elég sokáig tudok ácsorogni és
próbálom kitalálni, milyen is lehetett ő valójában.
Egyik kedvencem itt, a hölgy fehér szoknyában.
Hogy a ruhája mutatja aránytalannak, vagy a
festő túlozta el az apró fej és a gigantikus öltözék
közti kontrasztot, nem tudni, de minden további nélkül
elképzelem, ahogy hangosan felkacag, szőrén üli meg
a lovat, puskával lő, és rendben tart egy birtokot.
a lovat, puskával lő, és rendben tart egy birtokot.
Ez a kis tűzpiros meg, a szenvelgő arckifejezését nézve,
valószínűleg rettegésben tarthatta a férfiakat –
a szépség és az akaratosság sajnos gyakran
társai egymásnak – az élet igazságtalansága,
hogy a szép nőktől mindig is jobban tűrte ar erősebb nem
az úri (úrnői) hisztit.
Azt hiszem, ő elég sok kérőt
kosarazhatott ki, és számos udvarlójának törhette össze
a szívét makacs állhatatlanságával, hogy utána egy
mosolyával újra magához láncolja az épp
aktuális hódolót.
Sok festmény gyönyörű nőket ábrázol,
de valahogy nem túl megragadóan.
Mintha félve mártaná a művész az ecsetet
a festékbe, nehogy egy-egy karakteresebb vonással
széttörje a törékeny harmóniát, a szépség teljességét,
így a képek, dacára az égi harmóniának, üresek maradnak.
De könnyen lehet, hogy kár a festőben keresni a
megrekedt tartalmat – valóban élnek szépséges, de
valamiképp nem igazán izgalmas nők a földön.
Néha próbálom magam a festő helyébe képzelni,
és ez sokszor igen mulattató- főleg egy-egy kifejezetten
halfejű, jelentéktelen arcvonású vagy kampós orrú
arisztokrata hölgynél, akit mesés drapériák és
sűrű gyöngysorok borítanak. Az arc élettelen és a ruhák
életteli ábrázolásából sokszor lehet következtetni arra, hogy
szegény festőnek művészi menedékül szolgált a gyöngyök tompa
ormán megcsillanó fény, szemben a csúnya és vélhetően fárasztó,
ám annál pénzesebb megrendelő arcáról előkotort,
kevésbé előnytelen vonások megfestése helyett.
Sokat cikkeznek az utóbbi években a
photoshoppal manipulált sztárfotókról, plakátokról,
és azt a nyomást, ami ebből fakadóan a nőkre
hárul, én is elutasítom, azonban nem okolhatjuk
azzal századunkat, hogy feltalálta a mesterséges megszépítést –
szinte minden történelmi kornak megvolt a
maga “receptje” az idealizálásra, és ez alól aztán
igazán nem kivételek a portréfestők sem.
Sokszor azért tűnik üresnek egy arckép, mert az is –
a valódi tartalom talán kevéssé “szép” vagy
a korszellem szerint nem kifejezetten illendő lett volna.
 |
| Sir Joshua Reynold / Lady Ann Bingham, 1785-86, www.artsunlight.com |
Persze, ahogy napjainkban is, annak, aki megtehette,
illet a divatot követni, s a divat korábban is
produkált számos olyan vadhajtást, ami bizony csak a
kivételes keveseknek állt jól.
A nőiességet kihangsúlyozó, eltúlzó, felkínáló
vagy éppen szemérmesen elrejtő ruhadivatban
a mainál sokkal erősebben érvényesült egy adott
kor szelleme, mint a saját egyéni, alkati adottságok
érvényre juttatása.
illet a divatot követni, s a divat korábban is
produkált számos olyan vadhajtást, ami bizony csak a
kivételes keveseknek állt jól.
A nőiességet kihangsúlyozó, eltúlzó, felkínáló
vagy éppen szemérmesen elrejtő ruhadivatban
a mainál sokkal erősebben érvényesült egy adott
kor szelleme, mint a saját egyéni, alkati adottságok
érvényre juttatása.
Akinek nem állt jól a habos kézelő, a fodros gallér,
tökéletes lábait szomorúan takarta a hatalmas szoknya,
nem ugorhatott el egy közeli bevásárlóközpontba
farmert, blézert venni – be kellett érnie azzal, hogy
igyekezett minél szebb, esetleg színben
minél előnyösebb ruhát beszerezni, legalább
azon akadjon meg pár irigy vagy csodáló tekintet,
ha már önnön szépsége eltűnik a sok csipke közt.
Másokból pedig egy-egy ringó abroncs, ügyes kivágás
korona nélkül is királynőt varázsolt.
Végszóként azért valljuk be, ha nem kéne elviselni
mára már szinte elképzelhetetlennek tűnő
kényelmetlenségeket, furcsa szagokat, ájulásig húzott
halcsontos fűzőket, több órát és segítséget
igénylő felöltözést, vagy hónapokig várni arra, hogy
egy-egy divatos szabó vagy híres cipészmester elkészítse
legújabb toilette-ünket, igazán remek lenne pár napra
visszatérni ebbe a korba.
A nőiesség a nőkből fakad elsősorban, nem a ruhákból,
ez vitathatatlan tény, de az a több évszázados
viseleti szokások valahol mélyen bennünk élnek,
és aki látta már valaha szalagavatóra készülő lányok
átszellemült arcát, ahogy megpördülnek a hatalmas,
abroncsos szoknyában, tudja, miről beszélek. 🙂
MissAlqimia 2013
Csatlakozz a blog olvasói közösségéhez a facebookon!
https://www.facebook.com/MissAlqimia
https://www.facebook.com/MissAlqimia
Képek forrása:
Saját fotók – NYC, MET
Barcelona, MNAC
http://www.oilpaintinghk.com
http://www.artsunlight.com
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: