A nő vagy a ruha?

 Azt hiszem, sok anyukának jelent kihívást, mit csináljon

két rendkívül izgága kisgyerekkel, amikor a hőmérő

higanyszála negyven fok körül kóvályog, és nincs a

közelben olyan békés kis strand, ahol nyugodtan lehetne

különösebb izgalom nélkül a pöttöm ugróegereket a sekély

vizű medencébe ereszteni.

Az én anyukám ezt a feladatot igen leleményesen

oldotta meg – többször is a Kiscelli Múzeumban kötöttünk ki,

mivel ott kellemesen hideg volt, a jólelkű teremőr-nénik

szemet hunytak a kőpadlón hempergés fölött, némi

szökőkút-vízzel lehetett pacsálni az udvarban, engem pedig

már akkor is órákra lekötött, hogy az akkor még

lakószobáknak berendezett emeleti tárlatot nézegessem.

Egyszerűen lenyűgözött, magába szippantott a sok míves

régi holmi, és a selyemruhás hölgyek képe a falon-

meséket találtam ki róluk, elképzelt rokonságokat,

ki kit szerethetett, és persze, hogy nekem, mint képzelt

kishúgnak, milyen csodás életem volt ebben a budai kastélyban. 🙂

Persze, a dolog fantáziatartalma és a ráfordított idő

ma már némiképp kevesebb, de még most is

nagyon szeretem ezt a játékot – egy-egy megragadóbb

asszonyportré előtt elég sokáig tudok ácsorogni és

próbálom kitalálni, milyen is lehetett ő valójában.

Egyik kedvencem itt, a hölgy fehér szoknyában.

Hogy a ruhája mutatja aránytalannak, vagy a

festő túlozta el az apró fej és a gigantikus öltözék

közti kontrasztot, nem tudni, de minden további nélkül

elképzelem, ahogy hangosan felkacag, szőrén üli meg

a lovat, puskával lő, és rendben tart egy birtokot.

Ez a kis tűzpiros meg, a szenvelgő arckifejezését nézve,

valószínűleg rettegésben tarthatta a férfiakat –

a szépség és az akaratosság sajnos gyakran

társai egymásnak – az élet igazságtalansága,

hogy a szép nőktől mindig is jobban tűrte ar erősebb nem

az úri (úrnői) hisztit.

Azt hiszem, ő elég sok kérőt

kosarazhatott ki, és számos udvarlójának törhette össze

a szívét makacs állhatatlanságával, hogy utána egy

mosolyával újra magához láncolja az épp

aktuális hódolót.

 Sok festmény gyönyörű nőket ábrázol,

de valahogy nem túl megragadóan.

Mintha félve mártaná a művész az ecsetet

a festékbe, nehogy egy-egy karakteresebb vonással

széttörje a törékeny harmóniát, a szépség teljességét,

így a képek, dacára az égi harmóniának, üresek maradnak.

De könnyen lehet, hogy kár a festőben keresni a

megrekedt tartalmat – valóban élnek szépséges, de

valamiképp nem igazán izgalmas nők a földön.

Néha próbálom magam a festő helyébe képzelni,

és ez sokszor igen mulattató- főleg egy-egy kifejezetten

halfejű, jelentéktelen arcvonású vagy kampós orrú

arisztokrata hölgynél, akit mesés drapériák és

sűrű gyöngysorok borítanak. Az arc élettelen és a ruhák

életteli ábrázolásából sokszor lehet következtetni arra, hogy

szegény festőnek művészi menedékül szolgált a gyöngyök tompa

ormán megcsillanó fény, szemben a csúnya és vélhetően fárasztó,

ám annál pénzesebb megrendelő arcáról előkotort,

kevésbé előnytelen vonások megfestése helyett.

Sokat cikkeznek az utóbbi években a

photoshoppal manipulált sztárfotókról, plakátokról,

és azt a nyomást, ami ebből fakadóan a nőkre

hárul, én is elutasítom, azonban nem okolhatjuk

azzal századunkat, hogy feltalálta a mesterséges megszépítést –

szinte minden történelmi kornak megvolt a

maga “receptje” az idealizálásra, és ez alól aztán

igazán nem kivételek a portréfestők sem.

Sokszor azért tűnik üresnek egy arckép, mert az is –

a valódi tartalom talán kevéssé “szép” vagy

a korszellem szerint nem kifejezetten illendő lett volna.

Persze, ahogy napjainkban is, annak, aki megtehette,

illet a divatot követni, s a divat korábban is

produkált számos olyan vadhajtást, ami bizony csak a

kivételes keveseknek állt jól.

A nőiességet kihangsúlyozó, eltúlzó, felkínáló

vagy éppen szemérmesen elrejtő ruhadivatban

a mainál sokkal erősebben érvényesült egy adott

kor szelleme, mint a saját egyéni, alkati adottságok

érvényre juttatása.