Miss Alqimia!

Bonsaii Bonsaii

Kedves Olvasóim!
Ezúttal a szokásos részletes és
némiképp hosszabb anyagok helyett
egy rövidebb, de üdítő szösszenetre készülök. 🙂
Nem szeretném ugyanis elhitetni, hogy értek
a bonsaiokhoz – azt viszont szeretném megosztani,
mennyire lenyűgöznek.
Mi is az a bonsai?
A bonsai annyit jelent, kis fa tálban.
 Egy darab természet emberközeli ábrázolása, 
általában egy öreg fa, vagy facsoport kicsinyített, 
élethű bemutatásán keresztül.*
Nálunk a dolog úgy kezdődött, hogy tavaly, egy
szépnek nem mondható szürke télvégi napon
párom, Viktor egy kisebb paksaméta bonsai
szakirodalommal állított haza.
Mint kiderült, a lelkesedés és a könyvek kedves
munkatársától, Horváth Istvántól származnak, aki
több évtizede “készít” és nevel otthon bonsai fákat.
Már akkor szóba került, hogy egyszer meglátogatjuk,
végül egy hete sikerült a tettek mezejére lépni.
Előtte persze mi is nekiveselkedtünk
megfelelő “alapanyagot” keresni a környék
cserjéseiben, ám ezek a kísérletek kissé mórickásra
sikeredtek, ezért utunk célja a közvetlen tanulás is volt.
Távol álljon tőlem, hogy mélyreható
társadalomkritikába merüljek, de mivel
elég gyakran szembesülni azzal, hogyha valamit
nem tudunk tegnapra megcsinálni, akkor ne is
álmodjunk a munkáról, igazán különleges
élmény olyan bonsaiokat megsimítani, amikben
30 év munkája és törődése hozza a leveleket.
Tradicionálisan a bonsai több generáció
öröksége, közös munkája és féltett kincse volt,

apáról fiúra szállt a csoda és a felelősség is.
Lehet ezt pénzben, szavakban kifejezni?
Nyilván, hiszen vannak komoly fórumok és
vásárok is, ahol minden szükséges
információt megkaphatunk és vásárolhatunk,
azonban egyáltalán nem ritka, hogy valaki
csak magának nevelget bonsai fákat, és nem
szeretne tőlük sok pénzért sem megválni.
Meg tudom érteni – 30 év már házasságnak sem rövid! 🙂

Mivel magamat a szakma támasztotta
követelmények dacára nem tartom igazán türelmes
embernek, talán ez számomra a vizuális
élményen kívül a legelképesztőbb része
ennek a kultúrának: több évtizeden át ápolni,
metszeni, nevelgetni és terelgetni egy kis
facsemetét, mígnem teljes csodájában igazi
minifaként tündöklik…
Akinek van kertes háza, természetesen
a mindennapokban is közel
van ehhez a csodához,
én is átélem szüleim, nagyszüleim kertjében,
hogy egy kis dióhajtás, ami gyermekkoromban
szinte ki sem látszott a fűből,
lassan mászható, terebélyes fává cseperedik,
azonban a bonsaiok alakításában és gondozásában
valamiképp tapinthatóbb a misztérium.
Miért is ez a csodálattal vegyes félelem?
A legjobban Fehér Imre,
a Bonsai Hungary szakembere fogalmazta meg,
ezért most őt idézem:
“Mivel a bonsai nem része a magyar 
kultúrának és hagyománynak, ezért a kapuk és határok 
megnyitása előtti információszegény időszakokban
nem sok hír jutott el hozzánk Japánból 
és a világ többi országából.
Aztán a nyitással elkezdődött 
a jó- és kevésbé jó minőségű áruk beáramlása hazánkba. 
 A bonsai-nak nevezett kis fák, pici tálban is ekkor
 kerültek be az országba, köszönhetően a nagy Multiknak. 
 Szerencsétlen kis növények a kevés földmennyiséggel,
 igencsak nehezen bírták a több napos
 – akár hetes – kirándulást az ablaknélküli kamionokban
 fény és víz nélkül. 
Ezután, már csak a kirakodás és raktározás 
valamint a beárazás időszaka következett. 
Amelyik ezt kibírta, arra várt a szintén zárt térben
 lévő polcrahelyezés boldog pillanata, abban a reményben,
 hogy egy éppen arra járó eladó meglocsolja.
 Amelyik elkezdte megunni ezt az életet,
 azt leárazták – mert kezdett meghalni – 
és ha szerencséje volt, valaki féláron elvitte.
De, mivel ezek a növénykék nagyon picik,
 nem sok tartalékot tudnak felhalmozni,
 ezért igen érzékenyek és kicsi a tűrőképességük.
 Ebből következik, hogy nem sokáig bírják. 
Tehát, előbb vagy utóbb szinte mindegyik meghalt.
Nagyon sok emberrel beszéltem, akinek már volt,
 vagy valamilyen kapcsolatba került a kis növényekkel 
és kivétel nélkül azt a választ adta, hogy elpusztult.
Ebből alakulhatott ki az emberekben az a hamis tudat, 
hogy ezek szépek de megtarthatatlanok. 
Itt még meg kell említeni, hogy szinte semmiféle információt
 nem kaptak azzal kapcsolatban, 
hogy hogyan és hol kell tartani őket. 
Természetesen ők élőlények, fényre, 
vízre és levegőre vágynak, 
és nem pedig sivatagi kiképzésben
 részesült szobai dísztárgyak.”**
Mint megtudtuk, a bonsai-ok a fent idézett
okokból kifolyólag nem bírják a nagymértékű/
hirtelen klímaváltozásokat sem, így megfelelő
szaktudás és akár mesterségesen biztosított
klíma nélkül valószínűleg tényleg nem érdemes
a távol-keletről behozott bonsai-csodákat vásárolgatni.
 Jó hír azonban, hogy hazai fákból
is készülhetnek gyönyörű bonsai-ok, itt is
 kiemelten kell figyelni arra, hogy egy évekig
kint, szabadban tartott fácskát ne vigyünk be télen
a 30 fokos távfűtéses trópusi időbe.
A hazai fajokból készült bonsai-ok
 ugyanúgy bírják a hazai éghajlatot,
mint nagyobb rokonaik – lehullatják a leveleiket ősszel,
és ha jól gondozzuk őket, ugyanúgy tavasszal hajtanak.
István szerint nem kell tőle félni, csak locsolni
kell – módjával, figyelemmel. 🙂
Ez utóbbi mondatot arra is kell érteni,
hogy látogatásunk végén egy nagyon megható
ajándékot kaptunk : egy tíz éves kis gyertyánt,
valamint egy kisebb fikuszt, amit még lehet alakítgatni,
amerre szeretnénk… 🙂
A lecke tehát fel van adva, de azóta is minden
reggel első utam az erkélyajtóhoz vezet,
hogy kinézzek, és elmosolyodjak.
Lehet, hogy túlmisztifikálom, de úgy érzem,
szinte tapintható ezeknek a fáknak a
személyisége, és a miénkről el lehet
mondani, hogy valóban életet visz a térbe.
Tehát, bonsai-ra fel! 🙂
MissAlqimia 2013
Köszönettel Horváth Istvánnak
Érdekességek és információk:
Idézett részek ( *, **):
http://www.bonsaihungary.hu/bonsai_rejtely

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!