Kedves Olvasóim!
Az alföldi szecesszió varázslatos kacskaringói nyomán
ParasztPárizsnak is becézett Hódmezővásárhely
számomra alapvető hangulatán túl is a béke szigete.
Természetesen, főleg egyetemi éveink alatt olykor
kikerülhetetlen volt, hogy hazavigyük a “munkát”,
és amióta a MissAlqimia van, egy kis fotózást, interjúzást is
mindig becsempészek az itt töltött időbe, de ezen kívül
igyekszem minden más feladatot és problémát távol tartani…
…amikor hazajövünk, ugyanis itt élnek férjem
szülei, párom tehát eredendően és büszkén hódmezővásárhelyi.
Én, lévén dunántúli lány (original óbudai,betelepülően Balaton-felvidéki),
először iszonyú furcsán éreztem magam egy olyan helyen, ahol
tényleg a vasúti töltés a legmagasabb domb, de a
közösen eltöltött évek alatt nagyon megszerettem,
és valljuk be, elég kényelmes (meg nagy barátja a tűsarkúnak!), hogy akárhová
indulunk, biztosan nem kell majd hegyet mászni. 🙂
Egykori, megboldogult pre-Momés életemben,
amikor sikerült a Pázmány Péter Katolikus egyetemen egy
igen meglepő félévet abszolválnom(teljesen meglepett, hogy
kerültem oda… 🙂 ), volt egy fergeteges politológia-,és egy
másik fergeteges világföldrajz-professzorom, na akkor életemben
először és talán utoljára úgy éreztem, tudom, mi zajlik a
világ hivatalos küzdőterén.
Azóta viszont sajnálatos módon én vagyok frigyemben a
kabátujj-húzogató héééé figyi most mivaaan?-csaj, ha politikáról
esik szó, tehát ebbe csak annyira mélyednék bele, hogy a város
alapvető állapotain, gondozottságán és fejlesztésein
szerencsére meglátszik az a különleges törődés, amit a
városvezetés pártközelisége és az előző-,illetve jelenlegi polgármester
személyes missziói eredményezhetnek az adott helyzetben.
Bárkinek bármi is az egyéb véleménye, ezt ki kell emeljem,
mivel sajnos az ország számos gyönyörű városa épp ellenkező
irányba tart, legutóbbi esztergomi kirándulásunk alatt pl. végig
olyan állapotok voltak, hogy azt hittük, nem jól látunk. 🙁
A 60. Vásárhelyi Őszi Tárlat megnyitójára viszont
nem kisebb vendéget vártak a helyszínen egybegyültek,
mint Orbán Viktor miniszterelnök urat, aki Baán Lászlóval,
a Szépművészeti Múzeum főigazgatójával közösen
nyitotta meg a kiállítást, beszédet mondott továbbá
a város korábbi polgármestere, Lázár János, és jelenlegi
polgármestere, Almási István, valamint kiosztásra kerültek
a kiállításhoz kapcsolódó rangos művészeti díjak is.
A tárlat fődíját, a Tornyai-plakettet idén Czene Márta festőművész
kapta, s ezzel a egyike lett a legfiatalabb plakett-tulajdonosoknak.
Összesen 21 művészeti díjat, elismerést osztottak ki a
jubileumi megnyitón, szinte minden alkotói kategóriát és korosztályt érintve.
Személyes élményem, véleményem a tárlatról,
hogy fantasztikusan sokszínű látképe ez a hazai
kortárs képzőművészetnek –
a konceptuálisabb, szimbolikusabb, elgondolkodtatóbb
művektől egészen a klasszikusabb festői eszközökből építkező
tájképekig, melyek izzó árnyalatokkal idézik fel az
alföldi táj évszakoktól át-és átírt arcait, nem törnek másra,
mint arra, hogy megszólaltassanak egy érzést, emléket – az egyik
legszebb feladata a képalkotásnak.
Mivel magam is galériában dolgozom,
nap mint nap szembesülve a művészet felé irányuló
fogyasztói igények sokszínűségével, olykor
kifejezetten pihentető úgy elmerülnöm az
alkotások csendjében, hogy nincs semmiféle elvárásom
saját magam irányába – munka közben ugyanis
szinte egyáltalán nem látom magát a képet, úgy,
ahogy a saját szememmel és szívemmel látnám.
Általában igyekszem minden idegszálammal
a vevőre koncentrálni, hogy szinte mondania se
kelljen, mit szeretne, milyen elvárásai vannak egy
autonóm alkotással szemben, és ha mesél és
kérdez, akkor pedig arra fókuszálok, pörög a fejemben
az “adatbázis”, melyik művész szellemisége állhat a
kívánságokhoz legközelebb.
Nem is tudom, milyen lehet egy cukrásznak a
karácsonyi szezon után, egy csendes januári
délutánon beülni valaki más cukrászdájába, egy
kávéra és egy somlóira, csak úgy, önmagában, az
ízek, a pillanat kedvéért, de nekem hasonló élmény
az, amikor “csak úgy” elmegyek egy megnyitóra vagy
egy tárlatra – feltöltődve térek vissza
a mindennapi kihívások közé.
Ha már ott voltunk, természetesen meglátogattuk
az emeleten található állandó kiállítást is,
ahol nem kisebb művészek munkái láthatóak,
mint Aba-Novák Vilmos, Bihari Sándor, Fényes Adolf, Frank Frigyes,
Iványi Grünwald Béla, Gosztonyi József., Koszta József, Mednyánszky László
vagy Tornyai János – felsorolás a teljesség igénye nélkül.
Ez természetesen nem volt éppen
rövid program, így a tárlatlátogatás után következett
nagy kedvencem, a Sarokház Cukrászda, és a nevezetes barátfüle.
Bár nálunk nagymamám a tojásos nyújtott, megtöltött,
kifőtt és prézlibe forgatott finomságot, a derelyét hívta
barátfülének, mint a fotón is látható, ez a szó
Vásárhelyen egy ropogós, sűrű házi szilvalekvárral töltött
aprósüteményt takar, amiből azonban érdemes
mértékkel fogyasztani – sokkal laktatóbb, mint gondolnánk! 🙂
Alföldi kis nyaralásunkat pedig egy
elmaradhatatlan séta zárta a mártélyi parton – a határtalan nyugalom és az őszi lombkorona
parázsló színei felidézték a festmények hangulatát –
vagy fordítva?
Az atmoszféra, mint már oly sokszor,
minket is rabul ejtett.
Még TÖBB:
A Vásárhelyi Őszi Tárlat hivatalos honlapja:
http://www.oszitarlat.hu/index.php
MissAlqimia 2013
