Kedves Olvasóim!

Számtalanszor nekiálltam, hogy megosszam
Veletek azt az elképesztő élményt, amit
az jelentett, hogy személyesen is ellátogathattam
a New York-i Metropolitan Museumba, de minden
alkalommal belegabalyodtam a fotók és
információk töménytelen áradatába.

Ennek oka, hogy csak ékszeres,
aranyműves témában 840 fényképről és legalább
20 különböző történelmi korról és stílusirányzatról
van szó, így egyre egyértelműbbé vált, hogy
valamilyen közérthető vezérfonalat kell találjak.


A későbbiekben valószínűleg több oldalról
is nekiesek majd ennek a hatalmas tortának,
azonban először egy technikai megközelítést
tartottam kézenfekvőnek, egy olyan ősi díszítő
eljárás bemutatását, melynek titkát, bár
alkalmazása az ókorra datálható, csak a 20. században
sikerült -rendkívül alapos és átfogó kutatómunkával,
laboratóriumi kísérletekkel – megfejteni.
/ Jochem Wolters  tudományos igényű publikációja, 1983 /

De kezdjük talán az elejéről: mi is az a granuláció?
A granulum szó eredeti jelentése gabonaszem,
a granulációt pedig az igen apró (legapróbb átmérője
kb. 0,2 mm) aranygolyócskákkal való felületdíszítésre értjük.
Az eddigi régészeti leletek szerint a technika
Mezopotámiában kb. Kr.e. 2500-tól, Egyiptomban
kb. Kr.e. 1900-tól, Főníciában a Kr.e. VIII.századtól, stb…
volt ismert, de legnagyobb mestereinek az etruszkokat tartják.

Valószínűleg mindannyian láttunk már, akár hazai múzeumokban
is ilyen ékszert – részletgazdagsága szinte felfoghatatlan
nem csupán az elme, de még a szem számára is.
Az elképesztő szakmai tudást feltételező granuláció
őse meglepő módon egy rendkívül egyszerű
díszítő eljárás volt: egy vékony és hegyes, de gömbölyű
végű szerszámmal, ún. poncolóval, kalapács segítségével
aprókat ütöttek a puha aranylemezbe, így
kialakítva annak másik oldalán egy domború pontsort,
ezekből különféle mintákat és felületeket.

Ez csupán kellő rutint és precizitást igényelt,
míg a granuláció hogyanja gyűjtőket, aranyműveseket,
kutatókat, tudósokat mozgósított a kérdés megválaszolására.
Ezek a kérdések korántsem bonyolultak,
a teljes mértékben laikus érdeklődőkben ugyanúgy felmerülnek.

Az első, hogy milyen eljárással készítették ekkora
mennyiségben ezeket a szinte láthatatlan méretű,
szabályos golyócskákat?
A másik pedig egy fizikai-kémiai kérdéskör:
Hogyan rögzítették és forrasztották fel ilyen pontosan
és bonyolult mintákban a tárgy felületére úgy,
hogy a golyócskák nem gurulnak le, és nem olvadnak el?

Az első kérdésre egyszerűbb volt valamiféle választ
találni, hiszen pl. a sörét-gyártás során és
egyéb finommechanikai területeken
szükséges volt már hasonló eljárások kidolgozására.


Ezek alapja többnyire a huzaldarabokból vagy szemcsékből
olvasztott fémcsöppek gömbbé alakítása, mely igen
hosszadalmas, azonban nem annyira bonyolult feladat-
hasonlóan a kőcsiszolásban alkalmazott kis görgőmalmokhoz
vagy két felület közötti görgetéshez, az érintkező felületek
egymást koptatják szabályosra.

A rögzítés és forrasztás kérdése már sokkal
komolyabb problémákat vetett fel.
Az első lehetséges válasz a rögzítésre az volt, hogy,
miként mondjuk a mai “tetkó-matricák” esetében, egy
ragasztóval bevont papiruszra vitték fel a golyókból
álló mintát, majd innen “simították rá” a szintén
ragadóssá tett fémfelületre.

Felmerült még a ragasztóanyag alkalmazása
mellett igen finom ecset, csipesz vagy toll használata,
hasonló eszközöké, melyeket ma például a
körömdíszítés eszköztárában találhatunk,
ám a legkézenfekvőbbnek továbbra is valamiféle,
az elsőhöz nagyon hasonló eljárás látszott.

A felforrasztás problematikájához kicsit bele kell
búvárkodnunk, nagyon leegyszerűsítve, a forrasztás mikéntjébe.
Két fémdarab összeforrasztásához szükség van egy harmadik,
speciális, alacsonyabb olvadáspontú fémdarabkára,
amely a két felület közé olvadva azokkal kémiai kötést
hoz létre, és ehhez szükség van még egy, ezt a folyamatot segítő,
ún. folyósító anyagra, mely hevítés közben eltávolítja a maradék
szennyeződést, fémsókat a felületről.

Az első “felfedezést” ezügyben a XI. században Theophilus
mester tette, aki egy víztartalmú réz-karbonáton alapuló
eljárást oszt meg a tanítványaival.
Ezt 1934-ben két angol fizikus, H. Maryon és H.P. Littledale
kutatásai is alátámasztották, azonban ők egy hegesztési
technikához hasonló eljárást sem tartottak kizártnak,
mely során a két fém csupán a megfelelő olvadási
hőmérséklet révén segédanyagok nélkül kis felületen
egymásba olvad.

A legmodernebb kutatások azonban
újabb eredményeket hoztak:
A Louvre laboratóriumában végzett vizsgálatok
aprócska, rózsaszínes kristályokat mutattak ki
a golyócskák alján, ez pedig arra utal, hogy lágyforrasztó
anyagként az ókorban több helyen borostyánt alkalmaztak.

Ezen a ponton pedig elérkeztünk az időben Jochem Wolters már
említett, grandiózus munkájához, melynek tanulsága
leginkább a “minden út Rómába vezet – de sok út van” felé
tendál, ugyanis átfogó történelmi kutatások során a
granulációs technika számos leírását találta meg,
melyek tartalmaznak körülbelül egy tucat, a szemcséket
rögzítő “ragasztót”, háromféle megoldást a szemcsék rögzítésére,
és az eddigiek ismerete mellett
az ún. reakcióforrasztást a szemcsék kötésére. *

Ennek ellenére azt hiszem, szakmabelinek és nem szakmabelinek
ugyanannyira hihetetlen és mágikus marad ez a műfaj,
szerencsére, hiszen egy igazán tökéletes világhoz
mindig hozzátartozik némi varázslat is! 😉

MissAlqimia 2014

Csatlakozz a blog olvasói közösségéhez a facebookon!
https://www.facebook.com/MissAlqimia

Képek: Saját fotók / MET

*Szakmai ismeretek:
Dr. Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története
Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1996