M.E.T. Adventures – A varázslatos granuláció

Kedves Olvasóim!



Számtalanszor nekiálltam, hogy megosszam

Veletek azt az elképesztő élményt, amit

az jelentett, hogy személyesen is ellátogathattam

a New York-i Metropolitan Museumba, de minden

alkalommal belegabalyodtam a fotók és

információk töménytelen áradatába.



Ennek oka, hogy csak ékszeres,

aranyműves témában 840 fényképről és legalább

20 különböző történelmi korról és stílusirányzatról

van szó, így egyre egyértelműbbé vált, hogy

valamilyen közérthető vezérfonalat kell találjak.





A későbbiekben valószínűleg több oldalról

is nekiesek majd ennek a hatalmas tortának,

azonban először egy technikai megközelítést

tartottam kézenfekvőnek, egy olyan ősi díszítő

eljárás bemutatását, melynek titkát, bár

alkalmazása az ókorra datálható, csak a 20. században

sikerült -rendkívül alapos és átfogó kutatómunkával,

laboratóriumi kísérletekkel – megfejteni.

/ Jochem Wolters  tudományos igényű publikációja, 1983 /



De kezdjük talán az elejéről: mi is az a granuláció?

A granulum szó eredeti jelentése gabonaszem,

a granulációt pedig az igen apró (legapróbb átmérője

kb. 0,2 mm) aranygolyócskákkal való felületdíszítésre értjük.

Az eddigi régészeti leletek szerint a technika

Mezopotámiában kb. Kr.e. 2500-tól, Egyiptomban

kb. Kr.e. 1900-tól, Főníciában a Kr.e. VIII.századtól, stb…

volt ismert, de legnagyobb mestereinek az etruszkokat tartják.

Valószínűleg mindannyian láttunk már, akár hazai múzeumokban

is ilyen ékszert – részletgazdagsága szinte felfoghatatlan

nem csupán az elme, de még a szem számára is.

Az elképesztő szakmai tudást feltételező granuláció

őse meglepő módon egy rendkívül egyszerű

díszítő eljárás volt: egy vékony és hegyes, de gömbölyű

végű szerszámmal, ún. poncolóval, kalapács segítségével

aprókat ütöttek a puha aranylemezbe, így

kialakítva annak másik oldalán egy domború pontsort,

ezekből különféle mintákat és felületeket.



Ez csupán kellő rutint és precizitást igényelt,

míg a granuláció hogyanja gyűjtőket, aranyműveseket,

kutatókat, tudósokat mozgósított a kérdés megválaszolására.

Ezek a kérdések korántsem bonyolultak,

a teljes mértékben laikus érdeklődőkben ugyanúgy felmerülnek.



Az első, hogy milyen eljárással készítették ekkora

mennyiségben ezeket a szinte láthatatlan méretű,

szabályos golyócskákat?

A másik pedig egy fizikai-kémiai kérdéskör:

Hogyan rögzítették és forrasztották fel ilyen pontosan

és bonyolult mintákban a tárgy felületére úgy,

hogy a golyócskák nem gurulnak le, és nem olvadnak el?



Az első kérdésre egyszerűbb volt valamiféle választ

találni, hiszen pl. a sörét-gyártás során és

egyéb finommechanikai területeken

szükséges volt már hasonló eljárások kidolgozására.





Ezek alapja többnyire a huzaldarabokból vagy szemcsékből

olvasztott fémcsöppek gömbbé alakítása, mely igen

hosszadalmas, azonban nem annyira bonyolult feladat-

hasonlóan a kőcsiszolásban alkalmazott kis görgőmalmokhoz

vagy két felület közötti görgetéshez, az érintkező felületek

egymást koptatják szabályosra.



A rögzítés és forrasztás kérdése már sokkal

komolyabb problémákat vetett fel.

Az első lehetséges válasz a rögzítésre az volt, hogy,

miként mondjuk a mai “tetkó-matricák” esetében, egy

ragasztóval bevont papiruszra vitték fel a golyókból

álló mintát, majd innen “simították rá” a szintén

ragadóssá tett fémfelületre.



Felmerült még a ragasztóanyag alkalmazása

mellett igen finom ecset, csipesz vagy toll használata,

hasonló eszközöké, melyeket ma például a

körömdíszítés eszköztárában találhatunk,

ám a legkézenfekvőbbnek továbbra is valamiféle,

az elsőhöz nagyon hasonló eljárás látszott.



A felforrasztás problematikájához kicsit bele kell

búvárkodnunk, nagyon leegyszerűsítve, a forrasztás mikéntjébe.

Két fémdarab összeforrasztásához szükség van egy harmadik,

speciális, alacsonyabb olvadáspontú fémdarabkára,

amely a két felület közé olvadva azokkal kémiai kötést

hoz létre, és ehhez szükség van még egy, ezt a folyamatot segítő,

ún. folyósító anyagra, mely hevítés közben eltávolítja a maradék

szennyeződést, fémsókat a felületről.



Az első “felfedezést” ezügyben a XI. században Theophilus

mester tette, aki egy víztartalmú réz-karbonáton alapuló

eljárást oszt meg a tanítványaival.

Ezt 1934-ben két angol fizikus, H. Maryon és H.P. Littledale

kutatásai is alátámasztották, azonban ők egy hegesztési

technikához hasonló eljárást sem tartottak kizártnak,

mely során a két fém csupán a megfelelő olvadási

hőmérséklet révén segédanyagok nélkül kis felületen

egymásba olvad.



A legmodernebb kutatások azonban

újabb eredményeket hoztak:

A Louvre laboratóriumában végzett vizsgálatok

aprócska, rózsaszínes kristályokat mutattak ki

a golyócskák alján, ez pedig arra utal, hogy lágyforrasztó

anyagként az ókorban több helyen borostyánt alkalmaztak.



Ezen a ponton pedig elérkeztünk az időben Jochem Wolters már

említett, grandiózus munkájához, melynek tanulsága

leginkább a “minden út Rómába vezet – de sok út van” felé

tendál, ugyanis átfogó történelmi kutatások során a

granulációs technika számos leírását találta meg,

melyek tartalmaznak körülbelül egy tucat, a szemcséket

rögzítő “ragasztót”, háromféle megoldást a szemcsék rögzítésére,

és az eddigiek ismerete mellett

az ún. reakcióforrasztást a szemcsék kötésére. *



Ennek ellenére azt hiszem, szakmabelinek és nem szakmabelinek

ugyanannyira hihetetlen és mágikus marad ez a műfaj,

szerencsére, hiszen egy igazán tökéletes világhoz

mindig hozzátartozik némi varázslat is! 😉

MissAlqimia 2014

Csatlakozz a blog olvasói közösségéhez a facebookon!

https://www.facebook.com/MissAlqimia

Képek: Saját fotók / MET

*Szakmai ismeretek:

Dr. Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története

Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1996

Tovább a blogra »