Kedves Olvasóim!
Egy rendhagyó poszttal töröm meg hosszú hónapok
teljes blogcsendjét – egy mini novellát olvashattok tőlem.
Eszméletlenül hiányzik, de nagyon nehéz most Olívia
lánykám mellett végigvinni a blog színvonalának megfelelő
kutatómunkát, gyűjtést, interjúzást, fotózást, képszerkesztést –
hangulatok és gondolatok azonban folyamatosan inspirálnak
és lassacskán történetté érnek bennem.
Ebben a kis szösszenetben van minden, ami most jellemző
az életemre: anyaság, táskák és tejeskávé -tőlem, nektek, szeretettel! 😉
Latte
Valószínűleg az illat volt az oka.
Végül is, akármennyire tudja az ember, hogy miről szól a reklám,
és talán kicsit már azt is, hogyan álljon ellen, az ösztönökre ható
szagmarketing ellen mégis védtelen marad. Vagy az emlékek vonzották.
Maga sem tudta, hogyan került a pult elé, de most ott állt,
és remegő kézzel turkált a táskájában.
– Egy tejeskávét szeretnék… mivel tartozom?
A pult túlsó oldalán fiatal, barna őzikeszemű copfos lány,
ahogy rámosolygott, a haja táncolt a levegőben.
– Azonnal készítem a finom lattét! De nem tartozik semmivel,
nem látta az ajtó előtt a táblát?
Ma nyitottunk, ingyenes kóstoló jár az első húsz vendégünknek!
Mostmár ő is elmosolyodott, és őszintén remélte,
hogy a kislány nem olyan bölcs és tapasztalt még, hogy lássa,
valójában a megkönnyebbüléstől.
– Üljön csak le, ha elkészült, kiviszem.
Esetlen léptekkel botorkált a szorosan egymás mellé tolt,
vidám cseresznyeszínű asztalkák közt, egészen a hatalmas üvegablakig.
Még egy asztalnyi hely választotta el a kinézett széktől,
de ekkor hirtelen megállt és lesütötte a szemét.
Nem, mégsem ül ide. Pedig régen mennyire imádta nézni
az utcán szaladó, zsibongó tömeget!
Az a réges-régi kávéház most valóságosabban rémlett fel előtte,
mint az asztal, aminek az imént nekiütközött.
Ott is ilyen puha, otthonos, derűs, meghitt hangulat uralkodott,
édes és fűszeres aromák úsztak a levegőben… akkor még ő is ilyen mosolygó szemű,
rebbenő copfú lány volt, egyetemi jegyzeteit egy elegáns,
sötétkék bőr dossziéban a hóna alá szorítva,
hangosan kacagott a barátnők koszorújában.
De most már nem ülhet ide. Hátha meglátja valaki,
és kiszúrja, hogy az ingyen kávé miatt jött.
Megfordult, tekintetével egy kuckót keresett.
Meg is van, azokkal a tarka madaras párnákkal
és a tompa fényű lámpával.
Alig helyezkedett el, a lány már meg is érkezett,
és letett elé egy hatalmas vajszínű bögrét,
mely raguleveses csészének is beillett volna,
benne drapp és fehér habfelhővel,
mellé téve a tálcára karamellás keksz és csokibonbon,
meg egy nagy pohár ásványvíz.
Szíve hangosan vert, ahogy nézte a felszolgáló ügyes mozdulatait.
Milyen rég, jóságos ég, milyen rég volt része ebben a fényűzésben,
ebben a diszkrét, mégis bensőséges gondoskodásban!
– Remélem, ízleni fog!
– Biztosan! – nézett fel, és egy pillanatra ugyanaz a nő volt,
aki pár éve még sápadtan, feketében, sötét kígyóbőr lakkcipője orrával birizgálta
a drága perzsa szőnyeg rojtjait a panorámás budai kávéház termében.
Nem emlékszik semmire, a szőnyegen és a tejeskávé illatán kívül.
Talán egy kanapén ült? Vagy egy fotelben?
Csak a hang kopog még most is valahol a tarkója és a füle közt,
ahogy sorolja a száraz kimutatásokat, néha kapkodva, néha mentegetőzve.
Ő kábán hallgatta, de az agya egyik része teljesen tiszta maradt,
és mint egy csúcsra járatott komputer, dolgozta fel a beérkező információkat.
Végül a csészéjébe kapaszkodott, furcsa, természetellenes lassúsággal
belekortyolt, és halkan megkérdezte:
„Szóval, ha jól értem, nem maradt semmi?
De azért a temetést meg tudjuk oldani, ugye? ”
Nem kellett megvárnia a választ.
De ez a nap már elmúlt – gondolta.
Mindig fájni fog, de már túl van mindenen.
Tényleg nem maradt semmi. A semmi után azonban csak a valami jöhet!
Belekortyolt a finoman gőzölgő csészébe, és szinte megszédült az édes forróságtól.
Érezte, ahogy leérkezik üres gyomrába, és onnan azonnal szétárad az ereibe,
ismeretlen erővel töltve fel. Nagyon régen ivott ilyen jó kávét.
Lassan itta, alaposan megforgatva szájpadlásán minden kortyot.
Közben szélsebesen kergették fejében egymást a gondolatok,
mintha agya a sok-sok vacak keverék után újra v-powert tankolt volna.
Érezte, közel a megoldás, majd lassan, boldogan elmosolyodott,
és az utolsó cseppet is kiitta.
Óvatosan körülnézett, de még szinte üres volt a kávézó.
Mikor megbizonyosodott róla, hogy nem látja senki, lesütötte a szemét,
a kekszet és a csokit egy zsebkendőbe csomagolva gyorsan,
gondosan, szégyellősen elrejtette a táskájába.
Összeszedte kevéske holmiját, magára kanyarította viseltes ballonját,
megköszönte a kiszolgálást, és újult erővel, egy percre
a régi magabiztosságával lépett ki a járdára.
A májusi éjszaka sűrű volt, sötét és balzsamos.
Az aprócska emeleti albérlet nyitott erkélyén
áradt be a közeli orgonák mámorító illata.
A virágok az igazi demokraták, gondolta,
szegénynek, gazdagnak ugyanúgy illatoznak.
Az ősrégi laptop fénye bágyadtan világított, a lefüggönyözött hálófülkéből
egyenletes szuszogás, az asztalon kekszmorzsáktól pöttyös zsebkendő.
Hogy ízlett Cilinek! Édes pocok… dobbant egy hangosat a szíve,
majd visszahajolt a monitor elé.
A képernyőre nézett, és tátva maradt a szája.
Úgy ült ott, percekig, egyedül, köntösben,
mint egy kései antik szoborcsoport tagja,
mozdulatlanul, mégis valamiféle hitetlen grimaszba dermedve.
Ha ezt előbb tudta volna… sosem gondolt rá…
de igen, tévedés kizárva, ez ugyanaz a táska!
Hát mégis maradt Valami!
Nagy levegőt vett, kifújta, és belépett levelezőfiókjába.
Tétovázott egy percet, majd hirtelen támadt lendülettel szélsebesen írni kezdett:
„Szia, nemrég olvastam a hirdetésed,
hogy vintage táskákat keresel, készpénzért.
Nos, nekem azt hiszem, van néhány…
némelyik finom és törékeny, némelyik poros és fakult.
Még a férjemtől kaptam, aki gyakran utazott
üzleti ügyben Rómába, Firenzébe, Párizsba.
Őrizgettem, mert a szerelem ajándékai voltak,
és mert úgy gondoltam, ezen kívül semmit sem érnek…”
Javítás nélkül nyomta meg a küldést. Nem számított rá, de szinte azonnal
villogni kezdett a beérkező levelek mappa.
Elolvasta, és elfutotta szemét a könny.
Hát mégis meglesz az ajándék Cili születésnapjára!
Két nap múlva a nemrég nyílt kávéház ajtaján egy egyenes tartású,
kecses alakú, és bár már nem fiatal,
de még mindig igéző arcú nő lépett be,
egy tüneményes, csigákba göndörödő fürtös hajú,
kicsit szurtos ruhácskájú kislánnyal,
aki arcán boldog vigyorral egy ketrecet szorongatott.
Az őzikeszemű felszolgáló előzékenyen szalad eléjük.
– Ó, megismerem magát! Akkor ízlett a kávé?
– Igen, nagyon – mosolygott vissza – szeretnék kérni még egyet,
és egy forró csokoládét.Nem baj, hogy behoztuk a nyuszit?
Csak a ketrecben marad, nem fog semmit megrágni vagy bekoszolni!
– Semmi gond! – legyintett cinkosan a lány –
a főnökasszony estig biztos nem jön újra.
Most az ablak mellé ültek, Cili féltő gonddal
tette szorosan maga mellé a ketrecet,
majd hirtelen belekarolt anyjába, és a vállához dörgölte arcocskáját:
– Tudod mit? Olyan szép tejeskávé-színe van…
nevezzük el Latténak!
Erdei Adina 2015
*
MissAlqimia 2015
Csatlakozz a blog olvasói közösségéhez a facebookon!
MISSALQIMIA.FACE
Képek forrása: google
